Herman Ottó (Breznóbánya, 1835. jún. 26. – Bp., 1914. dec. 27.): természettudós, néprajzkutató, polihisztor, politikus.
Tanulmányait Miskolcon, majd 1853-ban a bécsi politechnikumban végezte. Érdeklődése a természettudományok felé vezette és sorsdöntő volt számára Bécsben K. Brunner von Wattenwyll irányítása, aki az entomológiában adott neki első indítást.
1863-ban a lengyel szabadságharcosok sorába állt, majd visszatérve hazájába, Kőszegen fényképészműtermet nyitott. 1864-ben került kapcsolatba a muzeológiával: ekkor lett Brassai Sámuel keze alatt konzervátor Kolozsvárott és lerakta a később híressé vált állattani gyűjtemény alapját. Közben részt vállalt politikai mozgalmakban, 1871-ben a Magyar Polgár hasábjain állást foglalt a párizsi kommün mellett.
A Természettudományi Társaság felfigyelt tudományos munkásságára és megbízást adott a hazai pókfauna megírására. Ez indította alapvető tudományos művek megírására.
1875-ben az MNM Állattárában kapott állást, és 1877-ben megindította s tíz évig szerk. a Természetrajzi Füzeteket. 1879–86-ban Szeged, majd Miskolc és Törökszentmiklós függetlenségi párti képviselője. 1885-ben megrendezte az országos kiállítás híressé vált halászati anyagát, 1888-ban madártani tanulmányutat tett Norvégiában. Utoljára képviselőséget 1888–91-ben vállalt. Ezután írta nagy jelentőségű műveinek egész sorát és érdeklődési területét kiterjesztette a magyar ősfoglalkozások a néprajzi és nyelvészet, a régészet területén pedig a paleolitikum körében, nevéhez fűződik hazánkban az ősemberkutatás megkezdése.
Kossuth Lajost két alkalommal is meglátogatta Turinban (1887, 1892), levelezését az MTA 1960-ban kiállításon mutatta be. Nevéhez fűződik a Magyar Ornitológiai Központ létrehozása (1893), az Aquila megindítása s a millenniumi kiállítás néprajzi anyagának rendezése. Munkásságát a magyar tudományos kutatásban először jelentkező harcos materialista világnézete, eredeti szempontú, gazdag ismeretanyaga, előadásmódjának árnyalt és lebilincselő módja jellemzi. Néprajzi, zoológiai, őstörténeti művei, természetleírásai egyúttal gondos tudománynépszerűsítő munkák is. Miskolc város tanácsa a nagy tudós emlékét őrizve, 1965-ben hamvait a hámori temetőben helyezte el.


Főbb művei:
Erdély bőr- és egyenesröptűi (Kolozsvár, 1871);
Reliquia Petényiana (1879);
Magyarország pókfaunája (I–III. Bp., 1876–79);
A magyar halászat könyve (I–II. Bp., 1887–8S);
A halgazdaság rövid foglalatja (Bp., 1888);
Petényi János Salamon (Bp., 1891);
A miskolci palaeolith lelet (Bp., 1893);
Az északi madárhegyek tájáról (Bp., 1894);
A madárvonulás elemei Magyarországon (Bp., 1895);
Az ősfoglalkozások: Halászat és pásztorélet (Bp., 1898);
A magyar ősfoglalkozások köréből (Bp., 1899);
A madarak hasznáról és káráról (Bp.; 1901);
Az 1902. évi nemzetközi madárvédelmi egyezmény és Magyarország (Bp., 1907);
A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914);
Természeti képek (Bp., 1959)